Fábry Szabolcs: Csapatparancsnokságom története
|
A napokban egy cserkészfiú, (1997-ben lett kiscserkész, 1999-ben cserkész a Bátorkesziben, most őrsvezető) keresett meg azzal, hogy készít egy csapattörténeti naplót és ehhez írjam le a csapatparancsnoki visszaemlékezésemet. Gondoltam, elküldöm nem csak neki.
Fábry Szabolcs Vigyázat! Személyes élményekkel, érzésekkel fűszerezett visszaemlékezés! 1990-től alapító tagja voltam már a 486. sz. Bátorkeszi István Cserkészcsapatnak, 1992-ben szereztem segédtiszti képesítést, amit az őrségi cserkésztáborban kamatoztattam. Sajnos a csapatparancsnok ebben az évben - főként munkahelyi okok miatt - nem folytatta a csapatvezetést. Ősszel, szeptemberben vettem át a közösség vezetését, miután megkerestek néhányan, hogy baj van. Elmentem a foglalkozásra és szomorúan tapasztaltam, hogy heten ücsörögnek, de nincs aki foglalkozzon velük. Elhatároztuk a legidősebbekkel (Jády Luca, Jády Bea, Ambrus Lilla, Szikra Andrea, Csillag Feri, Szánya Gergő, Tömöry Gyöngyvér, Schulcz András, Máthé Tamás), hogy ezt nem hagyjuk "annyiban". Ekkor, főiskola előtt a veszprémi nyomdában dolgoztam, ahol 3 műszakban folyt a munka. Gyorsan közöltem, hogy ezt a cserkészet miatt nem vállalom tovább, csak két műszakban dolgozom, hétvégéim mától kezdve foglaltak. Szüleim ekkor váltak el és költöztek el Veszprémből, nem volt egyszerű lépés (egyedül maradtam a városban), de éreztem az akkori lelkész (Vajna Lajos) támogatását és éreztem, hogy a Jóistennek is tetsző az elhatározásom. Nem maradt el a gondviselői "jutalom" sem: Főnököm kezdetben ellenségesen fogadta a cserkészmunka előtérbe helyezését, de fél év után olyan mértékben megváltozott, hogy szinte anyám helyett anyám lett, mindenben segített, sokat köszönhetek neki is abban, hogy nyugodtan tudtam készülni a főiskolára, a főiskola alatt pedig lett időm a cserkészetre. Lajos bácsi odaadta cserkészingét (mai napig őrzöm) azokkal a szavakkal, hogy úgy adja, mint Illésnek a palástot... A gyülekezetben elérte, hogy amikor főiskolára kerültem, hogy minden hétvégén haza tudjak járni, a vonatjegy árát megtérítette az egyházközség. Enélkül ma nem tudnék írni neked semmit szinte.... Egy kicsit a könnyeimmel is küszködök, így utólag 16 évvel, mert most látom, hogy az Úr milyen szépen terelgette a sorsokat. No, de vissza az eredeti mezsgyére, a csapatra. Összeszedtem a társaságot személyesen körbejárva mindenkit, aki az elmúlt 2 évben a cserkészetnél megfordult. Néhány hét alatt 30-an lettünk (a felsoroltak mellett az alapít tagok közül néhányan: Patona Bálint, Rácz Nóra, Csabai Ági, Kaszás-testvérek, Szabó-testvérek, Molnár testvérek, Szentmarjay Tibor, Török Mátyás, Kertész-testvérek, Rák Viki, Tóth Livi - elnézést, hogy nem mindenkit írok ide, de otthon meg van az ős-névsor). Így legalább meg is ismertem otthonukat (később háttereiket is). Az első fontos állomás egy őszi hétvége volt, az első csapatkarácsony és a foglalkozások újjászervezése szigorúan őrsi rendszerben. Két fiú, két leány- és egy roverőrssel (III. próba utáni korosztály) és tavaszra egy kiscserkész-rajjal (10 évnél fiatalabbak) rendelkeztünk. A péntekenkénti (majd 93-tól, a főiskolai hazajárás miatt a szombatonkénti) foglalkozások úgy zajlottak, hogy azok közös áhítattal kezdődtek, majd őrsökben folyt a munka és a végén közös játék ill. hirdetések történtek. Havonta voltak vezetőségi megbeszélések, amin a csapat legfontosabb kérdéseit beszéltük meg. Bevezettük a csapatkarácsony ünnepségét, később a katolikus cserkészekkel közösen a cserkészfarsangot és a cserkészbált is. Ez utóbbira például a cserkészek gyűjtötték a városi vállalkozóktól a tombola-tárgynyeremény felajánlásokat. A foglalkozásokon kötelező és szívesen hordott volt az egyenruha. Az érkező buszokon mindig látni lehetett a cserkészcsoportot mert még olyan szokás is kialakult, hogy a nyakkendőt kívül hordtuk, hogy érvényesüljön az "égő mécsest nem rejtünk a véka alá" c. bibliai elv, azaz látszódjunk a városban. Nagyon fontosnak tartottam az első csapattábort is, hiszen 22 évesen "le kellett tennem a garast", ugyanakkor fontos volt, hogy a csapat valóban csapattá, közösséggé nemesedjen. Ezért úgy döntöttem, hogy a legklasszikusabb nomád táborozás lesz a csapattábor formája a lehető legmesszebb, hogy tényleg magunk legyünk, közösséggé formálódjunk. 1993 júliusában Aggtelek adott otthont ennek a tábornak, Patona Bálint és Jády Luca segített az előkészítésben. 11 napot töltöttünk 24-en (+ két anyuka, a kiscserkészek otthon maradtak) egy forrás mellett (Bolyamér-forrás) a legközelebbi községtől (Szin és Jósvafő) egyaránt 6 km-re vaddisznók és a félvad huculménes társaságában. A táborban volt 24 órás portya a nagyoknak, itt keletkezett a Balláré csatakiáltás (ami bekerült az országos cserkészkönyvekbe is, mint cserkészkiáltás...). Ugyanezen nyáron részt vehettem Lucával a gödöllői 1933-as világjamboree 60 éves emléktáborán, ahol 3000 magyar cserkész volt jelen a világ különböző pontjairól. Mi például braziliai és venezuelai magyar cserkészekkel (emigránsok, 56-osok gyerekei, unokái) haverkodtunk össze. Fantasztikus volt. A zárótábortüzet vezettem, amelynek zárásaként Bi-Pi lánya odajött hozzám, megköszönte a tábortűz-vezetést és egy iránytűvel ajándékozott meg. Óriási lendületet adott ez is és a kalandos, de sikeres főiskolai felvételim (akkor Nagykőrösre háromszoros volt a túljelentkezés) is a cserkészethez. Innentől kezdve minden évben megrendeztük az őszi hétvégéket és a tavaszi hétvégéket is. Az őszi hétvégék célja a szépen gyarapodó csapat újoncainak beszoktatása volt, a tavaszi hétvégék pedig az újoncpróbáknak adtak keretet. Ezek a hétvégék arra is jók lettek, hogy az időközben főiskolára, egyetemre kerülő csapattagok (akik már nem tudtak aktívan, hétről hétre hazajárva cserkészkedni), ezeken az alkalmakon velünk tudtak lenni, a próbáztatásokat vezették. Az alapelv itt az volt emellett, hogy a nyári táborok főként az ország egy távolabbi pontjára fognak kerülni (honismereti célból), a tavaszi és őszi hétvégék és a bevezetésre kerülő nyári kiscserkész-tanyázások pedig a Bakonyba, Balaton-felvidékre, hogy szűkebb pátriánkkal is szorosan ismerkedjünk ez idők alatt. Őszi, tavaszi hétvégék és kiscserkész-tanyázások helyszínei (nem időrendi sorrendben): Városlőd, Rák-tanya, Padragkút, Vilonya, Tótvázsony, Mencshely, Szentantalfa, Bocsár-hegy, Fehérvárcsurgó, Bakonyszentlászló, Pécsely, Zánka (Tábor-hegy) Később bevezettük az évközi éjszakai túrákat is, ahol az őrsöket autókkal vittük ki, egy idő után bekötöttük a szemüket kendővel, szürküleben kiraktuk őket, egy térképet kaptak beixelve, hogy hol vannak most és hogy hova kell eljutniuk reggelig. Ott vártuk őket. Persze, ez a nagyobb, II. vagy III. próbás őrsöknek volt feladata. Voltak cserkészszilveszterek és cserkészházibulik is, például Óbudaváron, Pécselyen, édesanyám első budai lakásában stb. 1994-től megjelent a Veszprémi Liliom, csapatunk kezdetben havilapja, később periodikája, (Kovách János, Török Mátyás és Szentmarjay Tibor szerkesztésével) kiadványa. Ekkor már hagyománnyá lett a cserkészlányok húsvét-hétfői locsolása. De 1994 még mástól is különleges év volt. Jómagam 1993-tól kiképzője, 1994-ben és 1995-ben pedig parancsnoka voltam a kerületi őrsvezető-képző táboroknak a szentimrés Grátzky Tímeával és Jády Lucával. Korábban Schulcz Eszter kiscserkész-őrsvezetőit végzett, 1993-ban Csillag Ferenc, Ambrus Lilla és Szikra Andrea végezte el az őrsvezetőképzőt csapatunkból, 1994-ben pedig Kovách János, Szentmarjay Tibor, Patona Bálint, Kertész Lívia, Godzsa Anikó és Kovács Ágnes (őket követte 1995-ben László Botond, László Lilla). Ez óriási lendületet adott a csapatnak, nagyon sokat jelentettek a feltüzelt, a táborból jó értelembe véve fanatikus cserkészlélekkel hazajövő új őrsvezetőink, hiszen a csapat is szépen gyarapodott lélekszámban, a fluktuáció, a lemorzsolódás elenyésző volt. Ebben az évben nyáron az őv-képzés mellett a csapatban két nagy nyári dologra koncentráltam. Az egyik a csapattábor, ahol az volt az alapelvem, hogy a szülőknek is mutassuk meg, milyen a cserkésztábor, lássák meg, hogy gyermekük tud mosni, mosogatni és legeslegelső sorban, hogy egy jó közösségben mennnyi értéke van kamasz lányuknak, fiúknak. Először szerveztünk hát tábori nyílt napot és mint ilyen szempontból új kezdeményezés és cél, úgy döntöttem, hogy az 1994-es csapattábor legyen közel Veszprémhez, ezért Bakonynána és Jásd között, a Vadalmás-rét (az őv-képzések helyszíne) adott otthont a csapattábornak. Emlékszem, az időjárás brutálisan próbára tette frissen végzett őrsvezetőinket, mert a tábor olyan viharral indult, hogy az ásónyomnyi sátorárkok kisebb patakokká duzzadtak, úgy kimosta őket a nyári dézsából ömlő eső. Helyt álltak, büszke voltam rájuk... Ez volt az első, külsőségeiben is profi nomád-táborunk. Fából épült zuhanyzó, profi latrinák, földbe ásott dakotatűzhely (ezt aztán minden évben megépítettük és használtuk) stb. A másik fontos célom volt, hogy valahogy "megajándékozzam" valamivel azokat az "idősebb" csapattagokat (értsd 14 évnél idősebbek), akik a kezdetektől hűséggel kitartottak a csapat mellett és segítették a 92-es mélypontból újraéleszteni a Bátorkeszit. Azon gondolkoztam, hogy nekem mi volt az elmúlt évek legnagyobb ajándéka és rájöttem, hogy sok szempontból Erdély az. Akkor már sokadszor voltam kint (először a 80-as években szülőkkel), a rendszerváltást követően barátokkal, haverokkal, Lucával Erdélyben. Gondoltam, szervezzünk egy "rovertábort" Erdélybe. Főiskolán megismert nagyon jó barátommal, Bálint Gáborral (ő is cserkész, aktív vezető volt a dunavarsányi csapatban 2000-ig) 1994 Pünkösdjén kimentünk saját szakállunkra Csíksomlyóra és előkészítettük egyúttal a rovertábort. Legnagyobb meglepetésemre a szülők pozitívan fogadták az ötletet és elengedték 23 éves fejemmel velem a csapat előbb említett korosztályát, ahol sokan voltak még 18 év alatt. Ne feledjük, a 90-es évek elején nem volt természetes, hogy Erdély egy jó hely, sőt... Sokan féltek tőle közvetlen ismerőseim között is. Akkor még nyoma sem volt a mobiltelefonnak, Erdélyben még vezetékes telefon is csak úgy volt, hogy órákat kellett várni a nemzetközi kapcsolatra. Utólag még valamit megvallhatok. 1994 tavaszán visszatértek a hatalomba a szocialisták (a rendszerváltás előtti régi uraink). Engem ez nagyon megrendített, de úgy gondolkoztam, hogy egy Erdély világnézetben, értékrendszerben is sokat ad majd a rám bízottaknak, mindenféle szavak, ideológiai frázisok nélkül táplálódik beléjük a magyarság szeretete. Sikerült támogatókat találni a célhoz és busszal mentünk ki Székelyföldre közel 25-en 15 napra Veszprémből. Jött velünk néhány civil is és az odaúton ill. a hazaúton a busz maradék helyét főiskolás társaim töltötték fel (a kint tartózkodás alatt nem voltak velünk, külön töltötték a 15 napot). Útvonalunk volt: Nagyvárad - Kolozsvár - Korond - Csík - Gyimes - Tusnád - Barót - Marosvásárhely - Kolozsvár - Nagyvárad. Szálláshelyeink voltak: Korond (Árcsói fogadó udvara), Gyimes, Jávárdi-pataka (a falutól jó két órányi járásra) - Tusnád (Ferencz András bácsi udvara) - Barót (Erdőfüle, Farkasmező, egy erdészház villany, víz nélkül, a Kormos-patak mentén). Három különleges történet Erdélyből A gyimesi csángó cserkészek kihívtak focimeccsre minket. Tudni kell, hogy nagyon büszkék voltunk focitudásunkra és nálunk az átlag korosztály 16-17 év volt, náluk 13-14 év. Megbeszéltük, hogy vigyázunk rájuk és majd visszafogjuk magunkat és 1-2 góllal verjük csak meg őket... Úgy kikaptunk, mint a huzat... Ráadásul egy óvatlan pillanatban (biztos a vereség miatt lankadt figyelmünk) a csapatzászlónkat is ellopták, amit csak a gyönyörű, csángóviseletes szentmisén adtak vissza ünnepélyes keretek között. Berszán atya azóta felépítette iskoláját, ami ma már gimnázium és a távoli Moldvából is járnak oda csángó gyerekek iskolába... A másik kaland Kovách Janihoz kötődik. Valami miatt (bár le kellett adni) Jani magánál tartotta az útlevelét, sőt: Tusnádon a strandra is elvitte. El is vesztette... Nagy nehezen elmondta és jelezte, hogy ő majd Csíkszeredán megoldja (vonattal 20 perc, szinte színmagyar megyeszékhely) szabadnapon. Bementek (természetesen volt minden kis csoporttal egy 18 évnél idősebb cserkész is mindig) szabadnapon Szeredába, de nem sikerült elintézni (ezt mondjuk sejtettem, hiszen akkor még csak Bukarestben volt követség, konzulátus pedig még nem nyitott ki újra Kolozsvárott). Hagytam, mert láttam, hogy nem nyugszik meg, ha saját fülével nem hallja: ezt csak Bukarestben lehet elintézni. Szomorúan jött(ek) meg Csíkszeredából és elhatározta, hogy elmegy Bukarestbe. Ezt határozottan megtiltottam neki, mert tudtam, hogy záróállomásunkon (Baróton) élő régi, jó (azóta is ápolt kapcsolat) barátaim segíteni fognak, meg fogjuk oldani közösen a problémát. Jani azonban lelépett és vonatra szállt. Mint kiderült egymástól 10 percnyi eltéréssel jön a Bukarest - Zilahi gyors és a Zilah - Bukaresti gyors. Ezen a napon a román főváros felé tartó késett, bejött hamarább a Zilah felé tartó. Akkor még nem mondták be magyarul a vonatokat, csak a nagyobb helyeken és magyarul nem is voltak kiírva az állomások (ma már ahol 20%-ot meghaladja a magyarság, ki kell írni, be kell mondani magyarul is a vonatokat). Szóval Jani felszállt és nagy nyugodtan elindult Zilah felé. Amikor a vonat másnap megállt és leszállt, látta a kiírást, de azt hitte, hogy ez valami előváros (Zilahnál amúgy nagyon kint van az állomás, tavaly jártam ott családommal, eszembe is jutott a történet). Mivel Jani jól megjegyezte a cserkészeten tanultakat, az sem döbbentette meg, hogy hall magyar szót, hiszen tudta, hogy Bukarestben szép számmal élnek, dolgoznak, magyarok. Okosan döntött, mert azt is hallotta, hogy Bukarest nem a legbiztonságosabb hely (hozzáteszem, mára sajnos Budapesten rosszabb a helyzet!). Vett hát egy helyi magyar lapot, abban felcsapta a MALÉV kirendeltség hirdetését és nagy bőszen kérdezgette az embereket, hogy hol az Európa Hotel (a hirdetésen szerepelt: a kirendeltség itt és itt, ezen a címen található, az Európa Hotellel szemben...). Gondolta, ott kér segítséget. Ez alapvetően jó gondolat volt - nincs ezzel semmi gond... Mi persze ezalatt semmit nem tudtunk Janiról, kerestettük, de a rendőrségen (ahogy nálunk is) csak 24 óra után adják ki a körözést. A helyi barátaink mozgósították bukaresti ismerőseinket (akik nem nyugtattak meg, mert felvázolták, az is előfordulhat, hogy Janit kifosztják). Szóval vártunk és kétségbe voltunk esve (Ambrus Lilla zokogott, a lányok többsége sírt, a fiúk pedig riadtan néztek rám, most mi lesz...). Janival volt az Úr. Egy zilahi magyar elmondta neki, hogy Budapesttől 400, Bukaresttől pedig 900 km-re van. Miután kikérdezte, felrakta egy vonatra, ami Barót felé tartott és lelkére kötötte, hogy Ágostonfalván szálljon le (Baróthoz legközelebb eső vasútállomás) és kérjen segítséget. Mivel Ágostonfalva az Olt folyón túl fekszik (Székelyföld nyugati határa), szinte tiszta román falu. Jani leszállt, de szerencséjére az egyetlen magyar vasutasba botlott bele a helyi állomáson, aki már tudott a dologról (Székelyföldön gyorsan terjednek a hírek), így Jani megkerült. Mindennél nagyobb volt az örömünk. Szánya Gergővel úgy döntöttünk, hogy hazahozzuk Janit. Úgy okoskodtunk, hogy egy csomagba fogjuk a határon odaadni az útleveleket, egyenruhában leszünk és vagy végignéz minket a határőr egyenként vagy nem. Ha nem, akkor Luca hazahozza a brigádot, mi Gergővel és Janival visszamegyünk Bukarestbe és a követségen jelentkezünk. A "vagy nem" jött be, megint megsegített a Jóisten, a románok csomagba pecsételtek az útlevélbe, nem vizsgálták meg egyenként a társaságot (bár a sofőr a magyar oldalon el kezdett okoskodni, de szinte ráparancsoltam, hogy hajtson, majd vállalom a felelősséget). Utólag tudtam meg, hogy a román hatóságok az átcsempészési kísérletért akár büntetőeljárást is kezdeményezhettek volna börtönbüntetéssel megtetézve természetesen rám, a csoport nagykorú vezetőjére (Jani még nem volt akkor 18). A "bünti" nem maradt el, elhanyagoltam az utóvizsgákra való készülést, egy évvel meghosszabbodott a főiskolám (egyházi énekből! elmeszeltek évismétlésre...). A harmadik sztori a medvelesés volt. Röviden: ahogy említettem, a korábbi években már sokszor jártam Erdélyben és tudtam, hogy a tusnádi Mókus bár (mai napig megvan!) mögött, ahol a Szt.Anna-tó felé eső erdő kezdődik, van egy garázs (a néhai diktátor, Ceausecsu volt villája mellett) és ennél a garázsnál minden este megjelenik egy medve bocsaival. Magam is többször láttam "őt", hiszen a turisták szoktatták oda, vittük neki az ennivalót, jó szagos sajtokat, ő pedig lejött. Mi, turisták megnézhettük őt 10-20 méteres távolságból. Nagyon jó fej volt, körbeszimatolt, megnézte az embereket és mielőtt falatozni kezdett volna, jelt adott bocsainak (halk mormogás). Azok előrohantak, játszadoztak, hemperegtek és lakmároztak. Az anyamedve a végén szállt be az ingyen vacsiba. Nos ezeket a medvéket 1993 nyarának végén kilőtték vagy elkábítva elvitték őket állatkertekbe. Ennek oka az volt, hogy számos példányuk a szezon végeztével továbbra is lejött, de mivel a villa mellett nem talált ennivalót, beljebb ment a városba, nem kis riadalmat és háborgást okozva. 1994-ben a cserkészeimet jól befűtöttem. "Megyünk medvét nézni!" Szétfagytunk, éjszakáig ott voltunk, de néhány macskán kívül egyetlen állat sem jelent meg... Új elem volt 1994-től a pontrendszer. Ennek lényege, hogy több dologra szerettem volna ösztönözni a cserkészeket. Bár jó hangulatúak voltak a szombati foglalkozások, egy minimumot meg kellett szabnunk. Ugyancsak elvárható volt mindenkitől, hogy minimum szintet teljesítse a portyák (túrák), a csapat egyéb szolgálata (cikkírás a Veszprémi Liliomba, parkápolás, bálszervezésben közreműködés stb) tekintetében, minden cserkész tartsa a kapcsolatot a felekezetével (ekkor már volt köztünk katolikus tag is) és szolgálatot is vállaljon a gyülekezetben. A pontrendszert a budai cserkészektől merítettem és adaptáltam illetve módosításokkal alkalmaztam. A lényege volt, hogy az előbb felsorolt területek mindegyike pontot ért. A túrák kilométere, a foglalkozások, istentiszteletek látogatása, egyházi szolgálat, csapatszolgálat alkalma. Mindegyiket egy, a cserkész neve mellett lévő négyzetsoron jeleztük különböző színekkel (foglalkozás: zöld kocka, istentisztelet: fekete, csapatszolgálat: piros, túrakilométer: kék, egyházi szolgálat: sárga). Ahhoz, hogy valaki a csapattáborba eljöhessen, össze kellett gyűjteni egy minimum pontot. Igen ám, de azt is el akartam kerülni, hogy mondjuk valaki agyon portyázza magát, de közben nem látogatja a foglalkozásokat vagy be sem téved templomba. Ezért minden típusból meg volt határozva a minimum szint (templomból havi egy, foglalkozásból 25 stb.). A táblázatot természetesen kiragasztottuk a falra. Ez kettős szerepet szolgált: egyrészt erősített, másrészt motivált. Erősített, mert látták a táblán a cserkészek, milyen sokan vagyunk (szerepeltek rajta a főiskolás, egyetemista róverek is, akik ritkán jártak haza és nyilván nekik nem volt ilyen szigorú pontrendszerük). Másrészt motiválta is a cserkészeket, hogy rendszeres és teljes legyen cserkészéletük. A pontrendszernek (is) köszönhetően a foglalkozások látogatottsága végig erős volt, az akkor még egyetlen régi templom karzatán mindig ott ültünk mi cserkészek vagy 10-15-en (általában egyenruhában). Akkor még nem volt lakótelepi templom, a régi templom szinte midig tele volt ill. teli érzetet keltett az emberben. Vasárnap rendszerint kávéztunk is istentisztelet után valamelyik kávéház teraszán. A lányok amúgy gyermekfelügyeletet vállaltak, vigyáztak a kicsikre (ez nem keverendő össze a gyerek-istentiszteletekkel, amit Rózsika néni tartott, bár ide is be- be segítettek a leánycserkészek alkalmanként). Télen teaházat szerveztünk, ahova az térhetett be istentisztelet után, aki szívesen ott maradt beszélgetni, nem ment még a busza. Minden héten más őrs volt a felelős (egy idő után a kiscserkészek is jöttek) - ezzel pl. a sárga szín gyarapodott a táblán. Csapattáborok a következő években: 1995: Zselic (Sasrét), az első kisvasút közeli tábor, ahol a szolgálat pl. kisvasúttal hozta a napi ellátmányt hajnalban a közeli faluból (Almamellék) és az ivó- és fürdővizet erdészeti lovas kocsival hozattuk. Itt volt először nyilt nap keretében apák - cserkészfiúk focimeccs. Kikaptunk... Ekkor ment nyugdíjba Vajna Lajos bácsi és szolgált először lelkészként közöttünk Niederhoffer Zoltán. Az 1995-ös vezetőképzőn (már fentebb írtam róla) lett segédtiszt Jády Luca csapatparancsnok-helyettes. Itt mentek először a lányok is és a fiúk is külön 24 órás túrára. Egyik délután Szánya Gergővel bekerekeztünk Bőszénfára palacsintát rendelni, elkapott az eső minket a 67-es úton... A mai napig, ha meghallom valahol a Republik együttes 67-es úton c. számát (ami úgy kezdődik: "Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze...") mindig az a délután, az az eső jut az eszembe. És persze Gergő. Itt láttak a lányok a 24 órás túra éjszakai állomásán Citromtarantullát (feltűnő, ritka pókfajta). Ebben az évben ünnepeltük meg az 5 éves cserkészcsapatot is - őrzöm az itt készült paródia-videófelvételt valahol a kincsek között. 1996 Zánka (Millecentenáriumi tábor 300 cserkésszel) közösen a veszprémi katolikus és Veszprém testvérvárosainak cserkészcsapataival. Itt a tábor a honfoglalást megelőző vándorlásra emlékezve 3 napos vándorlással kezdődött (alvóhelyek: pécselyi Zádor-vár, Mencshely, evangélikus templom és iskola udvara). A tábor nyílt napján vásárt csaptak a "letelepedett magyarok", ahol mindenféle portékát árultunk, volt jósda-sátor, élő zenegép és számos kreatív dolog. A vásárban fizetni kellett mindenért, de nem forinttal, hanem fabatkával, amelyet a "pénzváltóknál" lehetett kérni (fapénz). A bevétel a tábort gyarapította. Hihetetlen jó hangulatú vásárt csaptunk. A legnagyobb büszkeségem volt a lovas altábor, amelyet Kaszás Edina (akkor volt 18 éves!!!) vezetett családja lovaival, 10-15 cserkésszel és 4-5 kecskével (Mici és társai). Ebben az évben a Millecentenárium jegyében a Magyar Cserkészszövetség Ópusztaszeren szervezett cserkésztábort, ahol több bátorkeszissel részt vettünk és megismerkedtünk a horvátországi magyarok cserkészcsapatával is. Ebben az évben 3 napos buszos kiránduláson jártunk Felvidéken, Bátorkeszi községben. Ilyen buszos kirándulás volt még februári hónapokban Szegeden, Sopronban (ott tanuló cserkészek segítségével) és Nagykőrösön is. 1997 Dél-Zala (Kistolmács, Szt. János-forrás) Itt voltak velünk először külföldi, magyar cserkészek, a horvátországi magyar cserkészcsapat tagjai. A tábor nyílt napján végre legyőztük fociban az apákat. Ekkor volt először éjszakai próba és a szomszédban a pécsi evangélikus cserkészek táboroztak, akikkel kurblis telefonösszeköttetést is kiépítettünk. Ez pl. a "sárga zsigulis" támadás esetén jött jól, amikor néhány környékbeli ismeretlen próbálta megzavarni a tábor nyugalmát, de megdöbbentek a létszám és a fogadtatás láttán (balta, reflektor.). A tábor beszerzést természetesen kisvasút biztosította itt is. Ebben az évben voltunk Horvátországban, Isztrián, a Pula (Póla) alatti Medulin üdülővárostól fél órányi hajóútnyira, Fraterska-szigeten. Természetesen a horvátországi magyar cserkészekkel közösen, az ő szervezésükkel együtt (a tábort még tavasszal készítettük elő, támogatást is nyertünk rá pályázaton). A sziget a helyi "Uljanik" hajógyár tulajdonában volt és cserkész- illetve ifjúsági táborozási célokat szolgált. A sziget fél óra alatt körbesétálható, járművet nem tartalmazó, igazi "senki szigete" volt, egy kőépülettel, egy zuhanyzóval és egy röpipályával, sátrakkal. Busszal mentünk ki, bejártuk Isztriát, voltunk Rovinj (Rovingo) városában, ahol találkoztunk horvátországi olasz cserkészekkel (Rovingo 50%-ban olaszok lakta város). De voltunk halpiacon is (polipot vettünk és este a szigetgondnok, Brácó segítségével elkészítettük azt). Mint egyházi csoport, térítésmentesen mehettünk be a pólai amfiteátrumba is. Nagy kaland volt egy paláveren (értsd: eligazításon, vezetőségi megbeszélés) vagy talán fórumon megjelenő skorpió (emlékszem, a Hangya őrs körül és az egyenruha-viselés körül zajlott valami konfliktus). Ugyancsak nagy kalandokat jelentettek a méteres-másfél méteres hullámok (Lukács Violának a kezét Luca fogta, Mekler Lacinak a hátát végigszántották a korallok, miután ledöntötte egy hullám) és a László Botond vezette minden esti tarisznya-rák fogó program. Emeletes busszal mentünk - nem flancból, hanem mert nagyon jó áron jött és a sofőr (Balog Laci) is nagyon rugalmas ember volt. 1998 Bükk, Hosszú völgy Ez a tábor volt az 1993-as tábort követően leginkább elzárva a külvilágtól. Itt voltak velünk a nagykőrösi (főiskolám városa) cserkészei is 10-13 fővel. Ehhez tudni érdemes, hogy a nagykőrösi cserkészcsapat újjászervezését 1994-1995-ben vállaltam, nálunk végezték el az ottani cserkészek vezetői a vezetőképzéseket (1995: Sebestyén Áron, Mártonfali Pál, Mártonfalvi Melinda őv-képzés, Fésüs Judit st-képzés). Judit, évfolyamtársam lett Kőrösön a csapatparancsnok, ekkor hozta el a cserkészeit velünk táborba. Itt két mikrobusz (az én 20 éves VW T1-esem és egy Patona Bálint által szerzett Barkas) volt a kiszolgáló autó (Bükkzsércre jártunk ellátmányért), mert a legközelebbi kisvasút messze volt. A 24 órás túrán azért megismertük azt is Szilvásváradon, voltunk a Bükki-fensíkon, Répáshután is és mai napig kint van bekeretezve a dolgozószobámban a Tar-kőn készült, kinagyított fotó, amin fiúk állunk félmeztelenül, nyakunkban a cserkésznyakkendő, hátunk mögött, alattunk (szédítő mélységben) a tengernek ható Bükk-hegység. Emlékszem, a tábor szomszédságában egy erdészház állott, ahol egy fiatal erdész lakott feleségével, lovával és disznaival. Ez az erdész azóta elvált, de újraházasodott, gyermekei vannak és a tanyát ma vendégházként üzemelteti. A hely azóta is fantasztikus, időnként járunk oda, mert barátainknak a környéken van hétvégi házuk. Ebben az évben diplomáztam Nagykőrösön, a szakdolgozatomat a cserkészetből írtam. Jeles lett, sőt pedagógia államvizsgán egyedül kaptam ötöst az évfolyamból mindenből (szakdoga, zárótanítás, államvizsga, szakdoga-védés). Ehhez tudni kell, hogy gimiben oroszból ismételtem évet és ahogy utaltam rá, a fősulin is volt egy komoly fennakadás egyházi ének miatt (illetve miattam...). 1999 Zemplén, Kemence-patak Nagyot fordult velem a világ. Lucával a "bűvös" 7. évben szakítottunk, újra egyedül maradtam Veszprémben (illetve nem maradtam egyedül, de erről majd később). Ekkor már dolgoztam a Protestáns Iskolában, ami akkor szűnt meg (fogalmam nem volt, hogy mihez kezdek). Ahogy az lenni szokott, gyorsan bele is ugrottam egy kapcsolatba, később házasságba (rövid időn belül válás is lett a vége. Ha kérdeznétek: Emese nagyon boldog, azóta ő is megtalálta élete hozzávaló párját és ami mindennek az alapja: sokkal közelebb került ő is Istenhez, mint korábban voltunk). No, de ne rohanjunk ennyire előre. A zempléni táborba jöttek először azok a kiscserkészek, akik az évtized közepére kialakult új kiscserkész-rajnak (László Lilla vezette ezt a rajt sokáig Ambrus Lillától átvéve a szolgálatot) első, "teljesen saját nevelésű" cserkészei voltak. Túlnyomórészt a protestáns iskolai osztályom elsősei voltak és ekkor váltak szinte róverré, kamasszá a Hangya őrs fiúcserkészei, akik pont olyan kemény fiúk voltak, mint akikért annak idején Bi-Pi kitalálta a mozgalmat. Nagyon szerettem őket, mert minden nehézségük ellenére őszinte, kritikus és egyenes fiúk voltak. Ezt a tábort - bár hirdettem a lehetőséget - egyedül voltam kénytelen előkészíteni. A tavaszi szünetet erre szenteltem. Volt egy nagyon szép Pulim, Bojtár. Ő jött el velem. Egyszer majdnem elveszett Kovácsvágáson (épp a helyi református lelkésszel egyeztettem az ottani szolgálatot, mert minden vasárnap elmentünk a táborok és a tanyázások alatt a környékbeli templomba, ahol jelenlétünkkel, dalainkkal szolgálatot vállaltunk). Kétségbeesve kerestem Bojtárt, két óra múlva leltem meg, a kocsmában haverkodott... A táborban 36 órás portyát tartottunk. Gond gondot követett. Valami vírussorozat is végigfutott kemény lázzal kísérve sokakon, Emese ápolta a betegeket, rengeteg pénzt elvitt az ügyeletre futkározással a benzin, a gyógyszer és a tábor anyagi előkészítettsége sem volt tökéletes. Szóval nehéz helyzetben voltunk és türelmetlenek egymással. Komoly vita, veszekedés lett a vége. Emlékszem, elment a csapat Sárospatakra - én akkor maradtam a táborban, hogy aki ezt a napot szervezte (napostiszt), hadd csinálja és éreztem is, jobb, ha most egy picit maradok. Előkészíteni próbáltam Emesével egy gyertyás meglepetést, amit bocsánatkérésnek is szántam, bár a vitában már igyekeztem visszafogni magam. Volt Veszprémben, aki utólag úgy látta, hogy keményen kellett volna fellépnem és nem vitatkoznom, mert ott gyerekek is voltak, akik rám voltak bízva stb. Hazaküldeni a vitatkozókat és itthon folytatni vagy lezárni a vitát. Nem tudom, már nem akarom megítélni a dolgokat. Nem így tettem. A csapatot Tibor hozta haza (őt bíztuk meg helyettesítéssel). Én Emesével és Bojtárral a tábori holmit hoztam haza autómon. Napfogyatkozásra (teljes) készült az ország, de mi nem értünk haza. Az autóm Nyékládháza környékén, este lerobbant teljesen. Tönkrement. A falu tele volt romával, akik előjöttek, méricskélték a kocsit, Emesét és nem volt valami bizalomgerjesztő a fellépésük. Féltem, de igyekeztem nem mutatni. Az autóablakban ott lógott a Bocskay-kabátom (Pálházán, az első vasárnap prédikácóra kért a helyi lelkész, ezért nálam volt a Bocskay-ruha. Emlékszem, arról prédikáltam, amikor Mózes társakat kér a szolgálathoz.). Az egyik roma ember megkérdezte: pap vagy? Azt hazudtam, hogy igen, olyasmi... (akkor kezdtem a teológiát Komáromban) Azt hiszem, ez a hazugságszerűség mentett meg minket. Megváltoztak. Segítséget hívtak. Aznap éjjel az autómentősnek köszönhetően az autómentős falujában élő, de Sárospatakon tanító teológiai professzor házában kötöttünk ki (nem emlékszem a nevére, sok gyereke volt, hasonlított Balczó András öttusázó olimpiai bajnokra). Másnap - mivel hétvége volt és az autó nem készült el hétfőnél előbb - a miskolci püspöki titkárnál ill. a püspöki hivatal vendégszobájában kötöttünk ki. Ott aludtunk, Bojtárt bekötöttük egy kennelbe. Utoljára láttam élve. Láttam, hogy a kennel lánca túl hosszú, megrövidítettem egy csomóval, de amikor Emesével elmentünk kisvasutazni és nem vittük magunkkal, Bojtár kétségbe esett és feszíteni kezdte a láncot. Megnyúlt annyira, hogy utánunk ugrott, de nem ért le a kerítés másik oldalán a lába - megfulladt. Azért mentünk el kisvasutazni, mert szomorúak voltunk, hogy nem tudunk hazajutni és nem láthatjuk az ÉNY-DK-i sávban látható teljes napfogyatkozást Miskolcon. Az autóm kedd estére kész lett, nagyon sokba került. Szerdára értünk haza. Egy levél fogadott: mondjak le, mint parancsnok. Aztán olyat is hallottam, hogy nem gazdálkodtam rendesen a vagyonnal, meg hogy a megélhetéseim forrásává akartam emelni a cserkészetet. Kétségbe estem, beszéltem néhány aláíróval, akik között sokan párok voltak, hiszen sokan a cserkészetben találták meg mostani feleségeiket is. Amikor Emese megkérdezte egyiküket, hogy jobb lesz-e nélkülem a csapatnak, az volt a válasz: "lehet, hogy jobb nem lesz, de más lesz." 1990-ben lettem cserkész, akkor egy őrsöt bíztak rám. Portyázó őrs volt a neve. Volt csatakiáltása, őrsi indulója is. (Mai napig tudom fejből mind a kettőt.) Ez a fiú őrstagom volt 1990-től csapatparancsnokságomig. Amikor ezt a mondatot kimondta, tudtam, hogy semmi értelme küzdeni és nem is akarok küzdeni. Valamit rosszul csináltam a kezdetektől fogva. Nem haragszom rá. Sőt. Szeretem. Testvérem Krisztusban. Ma már hálás is vagyok Istennek, hogy rajta, rajtuk, a hibáimon, bűneimen és a helyzeten keresztül valami más felé akart vezetni. De akkor nagyon nagy fájdalmat éreztem és tudtam, hogy semmi értelme tovább vinni a munkát. Nem volt állásom, nem volt otthonom. Édesapám Debrecenben új életét építette, édesanyám ugyanezt tette Nagykőrösön. Öcsém az Egyesült Államokban élt. Volt egy lány, Emese, aki akkor nagyon sokat jelentett nekem, de aki Budapesten tanult. Elhatároztam, hogy körbenézek Bp-en és munkát keresek. A cserkészszövetség ügyvezető elnökét kértem, hogy segítsen, aki azonnal maga mellé vett, munkát adott és otthon. Nem könnyű 5 év kezdődött, bár visszatértem egy év múlva Veszprémbe, mert az Ifjúsági és Sport Minisztérium nagyon komoly állást kínált a helyi irodájában, amit persze elfogadtam. Ezt is valahol a cserkészetnek köszönhettem. Mint ahogy azt is, hogy minden helyzetből van kiút, ha az ember a krízisekben nem nyúl a tudatmódosító szerekhez, ha lefoglalja magát munkával vagy akár egy kutyával, de legeslegelsősorban a hittel, Istennel az Igével. Ilyenkor kell hűségesnek maradni Krisztushoz és utólag bizonyossággá válik, amit a Nyomok c. novellában is olvasni lehet. Azokban az időkben, amikről azt gondoljuk, egyedül harcoltunk, hordtuk a terheinket, végig-végig ott volt velünk az Úr. A lábnyomaink nem azért mélyebbek, mert terheket cipeltünk, hanem azért mert valójában azok Jézus lábnyomai és ő cipelt bennünket terheinkkel, bűneinkkel, hibáinkkal, fájdalmainkkal, mélységeinkkel együtt. A cserkészet még 2-3 évig jelen volt az életemben. Csapatalapításokat végeztem, szerveztem a környéken munkám mellett. A vilonyai 2000-es táborban (Millenniumi tábor) egy (a sokadik, de ezúttal egy durva) kullancs komoly virust hordozott, ami néhány év múlva megpróbálta szervezetemet (mondjuk ennek is köszönhetően leszoktam a cigiről). Ekkor kerültem Nagyvázsonyba is, nagyon komoly szolgálatba, de ekkor kezdtem távolodni Istentől is. Isten először a munkámat rakta rendbe, aztán a magánéletemet és jelentős vagyonnal is megajándékozott. Mára gyönyörű családom van, Nagyvázsony polgármestere vagyok. Aztán hibáim tükrében figyelmeztetett, hogy mindent el lehet veszteni rövid idő alatt és egy Cursillo-n átmosta, rendbe rakta lelkemet is. Megszólított úgy, mint még soha, pedig annyiszor beszéltem Róla szépeket, okosakat, meghatókat, bölcseket, de sokkal jobb, ha hallgatok Rá.
Jó munkát!
Fábry Szabolcs
cserkésztiszt |